Túlságosan is hozzá lehet szokni a magányhoz, oly annyira, hogy egy idő után csak egyedül tudsz élni, a saját szabályaid szerint!
Egyszer egy srác azt mondta, hogy két éve egyedül él, ezért nehezen fogad be nőket az életébe. Válása után is igényli a párkapcsolatot, de annyira hozzászokott az egyedülléthez, hogy három nap után már küldi haza a nőt a saját lakásába, hogy élvezhesse az édes magányt!
Akkoriban szakítottam hét év után, persze, hogy a hátam közepére se kívántam senkit, ekkor figyelmeztetett a fiú, hogy vigyázzak hozzá ne szokjak a nagy önállóságoz, mert el fog jönni az a pont, hogy egyedül fogom a legjobban érezni magamat.
No, és igaza lett! A legjobb társaság mindenkinek saját maga, a saját otthonában, saját ura! Nincsenek súrlódások, nincsenek viták, az esti menüt senkivel se kell leegyeztetni, se megosztani! Na, és a tévé távirányítója.. na ugye???
Senki előtt nem kell szégyenkezned ha rendetlenség van, hetek óta nem takarítottal vagy éppen tornyokban állnak a szennyes edények! Nyilván saját magadért tisztán tartod a lakást, de néhány nap csúszásért nem érzel bűntudatot!
Aztán egy idő után mindenki érzi, hogy egyedül mégse az igazi, a saját kis szigetre kellene egy társ, de a szigetből vár lesz, jó erős és magas kőfalakkal!
Újra kell tanulni az alkalmazkodást, az elfogadását, az ágy közepéről szélre kell húzódni, kettőre kell vásárolni, az én gondolkodást felváltja az én és ő, majd a mi!
Teljesen új szabálykönyv íródik, ha szerencsénk van a lehető legkevesebb kompromisszummal, hiszen ahol nincs megalkuvás, önmegerőszakolás, elvárásokat sem támasztunk. Csiszolódunk, formálódunk, de a lényeg, hogy egy irányba nézünk, egy azon úton együtt haladunk!